Tegnap, amikor várakoztam Szerencsen, azon filóztam, hogy milyen jó lenne, ha valaki odajönne hozzám, és beszólna. Jobban mondva, inkább vártam.. vártam, hogy egy vadidegen ember - legyen az fiú vagy lány, igazából teljesen mindegy -, csak úgy minden ok nélkül elkezdjen velem kötekedni. Tudom, a "normális" emberek épp ettől rettegnek, vagy inkább tartanak, de én tegnap este épp az ellenkezőjére vágytam. Az ok: hogy végre minden indulatomat, dühömet (ami a héten felgyülemlett bennem) kiadhassam magamból, csak úgy feszültség levezetésként. Nem hunyászkodtam volna meg, hanem lazán, lekezelően, talán még flegmán is visszaszóltam volna valami nagyon durván okosat, ami miatt ő elkezdett volna hebegni-habogni, és mivel egyetlen értelmes kijelentés sem hagyta volna el a száját, inkább taktikát vált, és áttér az alpári lökdösésre. Mire én a szemébe röhögök, majd ő erőteljesebben hátralök, én pedig - mindenfajta kislányos viselkedést hátrahagyva, elfeledve, elpusztítva, megsemmisítve - ökölbe szorított kézzel, teljes erőmből pofán gyűrtem volna úgy, hogy ő hanyatt vágja magát, mire én - mint aki jól végezte dolgát -, elégedett fejjel szállok fel a drága kis vonatocskámra.

Füles be, lehunyt szemek, örömteli vigyor az arcon, és békesség, nyugalom..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.